Születtek már…

Születtek már versek, dallamok,
Fájó, gyilkos hajlamok.
Született már ezer arany szó,
Mára már mind oly megrázó.

Ó, tékozló fiú vagyok én,
A legszebb kincs a belső én.
Szalad az idő,
Nagy a hő.

Tegnap ágyamba roskadva sírtam el,
Hogy így-úgy posvadjak el!
Volt már szívem nemes,
S a verése oly heves.

“Megállj,
Te lány!”
Szólt a tata,
Ki lányát épp ringatta.

Lány lennék én?
Ez is egy tény?
Kéne, hogy fájjon,
Hogy ő megsajnáljon?

Kéne, hogy nevessek?
Hát rajtam nevessenek!
Fájjon a magány?
Hát szólok hozzád, kicsi madár!

Repülj!
Háza tetejére ülj!
Csiripeld el!
Szenvedem!

S mégis írom versem,
Énekem.
Fájhat a szív,
Szakad az ín.

Engem nem érdekel,
Hiába énekel!
Szenvedjen!
Sírjon szomorú éjjelen!

Hiányoljon énengem,
Az én édes Szerelmem!
Súgd meg kismadár!
Jő már az ár?

Elviszi a drágát?
S annak a házát?
Tiszta szívvel hunyok el,
Vagy bűnös lélekkel?

…Ez engem már nem érdekel.