Bolond gyermekeket szül e új világ,
Melyekre nem vár más csak kín,
S Pokolnak vad tüze!

Bolond gyermekeket szül e új világ,
Kikre nem hat már a rím,
S kátránynak bűze.

Bolond gyermekeket szül e új világ,
Melyekre már vár a vasúti sín,
S hullájának bűze.

Bolond gyermekeket szül e új világ,
S kiköpöm a Pít,
Mikor belépnek e bűnbe.

Vad gyermek voltam…
Imbolyogtam, s halkan szóltam:
Rám gondolni nehéz volna?
Átkozottan ábrándoztam Róla,
Gondoltam már ezer arany szóra.
S mégis átkozott gyermek vagyok.
Zakatolástól szép dalt rég nem hallok.
Eretnek gyermeke vagyok.
Rámondani semmi rútat nem tudok.
Elgondolhattam volna…
Téged szeretlek jobban!
Legyengült voltam,
Egyszerű utat választottam.
Kevés örömöm sem volt abban.

Megtörve állok sírom felett.
Ember, ítélkezel mások felett?
Gondolj arra, mit teszel!
Tudod mástól szavad mit vesz el?
Örömöt már nem lelhet,
Rút világban megtörhet.
Te mit tennél a helyében?
Ember, válaszolj ha kérdezlek!
Most rombold le világom, kedvesen!

A megtörés küszöbén állok!

Vártam már, hogy elhúzzon az álom.
Illanjon el rút világom!
Lássam álmomban azt a lányt,
Átkarolja az orkánt.
Gúnyosan nevessen,
Búcsút közben ne intsen!
Akkor fájjon igazán,
Nem kaplak meg királylány.

Születtek már versek, dallamok,
Fájó, gyilkos hajlamok.
Született már ezer arany szó,
Mára már mind oly megrázó.

Ó, tékozló fiú vagyok én,
A legszebb kincs a belső én.
Szalad az idő,
Nagy a hő.

Tegnap ágyamba roskadva sírtam el,
Hogy így-úgy posvadjak el!
Volt már szívem nemes,
S a verése oly heves.

“Megállj,
Te lány!”
Szólt a tata,
Ki lányát épp ringatta.

Lány lennék én?
Ez is egy tény?
Kéne, hogy fájjon,
Hogy ő megsajnáljon?

Kéne, hogy nevessek?
Hát rajtam nevessenek!
Fájjon a magány?
Hát szólok hozzád, kicsi madár!

Repülj!
Háza tetejére ülj!
Csiripeld el!
Szenvedem!

S mégis írom versem,
Énekem.
Fájhat a szív,
Szakad az ín.

Engem nem érdekel,
Hiába énekel!
Szenvedjen!
Sírjon szomorú éjjelen!

Hiányoljon énengem,
Az én édes Szerelmem!
Súgd meg kismadár!
Jő már az ár?

Elviszi a drágát?
S annak a házát?
Tiszta szívvel hunyok el,
Vagy bűnös lélekkel?

…Ez engem már nem érdekel.

Vágtat a hó,
Loccsan a ló,
Fáj a szív,
Ó, messzi tájon.
Loccsan a szív,
Vágtat a tájfun.
Koppan a fej,
S látszik a hely,
Melyet ott hagyott,
Ott, s csakis ott.

Száz, s száz csillag beragyogja estélyem.

Gyönyörű szent Holdam, minden ága beragyog,
A holtfénynél vágom fel erem, csak is érted,
Csonkítom magam száz meg száz csillag előtt,
Csak is Érted!
Lelki társad, mely nem is szeret téged,
Őt béreltem fel ma estére.
Össze hívja barátait egy kupacra,

És mely kérést kértem,

Megteszik még ma.

Máglyára vetnek,

Máglya lángja arcomat szétégeti,

S egy szentjános bogár sem bírja nézni,

Tétlenül!
Rámszálnak, testem beragyogják,
S védenek a máglya tüzétől.
De nem vagyok ideges, sem boldog, érte.
Védenek, vannak kik kedvelnek,
De szerelmemmel nem élhetek.
Mért nem hagynak a kis bogarak?!
Kezem, lábam lengetem,
Hadjanak meghalni szerelmem tüzében.
Száz-Száz bogár, hullik le rólam,
Meghaltak érettem.
A máglya tüzén égek el,
Csakis Érted!